Family reunion

Igen, a fenti is klasszikusan egy olyan kifejezés, ami sokkal, de sokkal jobban hangzik angolul, mint magyarul. Család-újraegyesítés lenne talán?
Mindegy, lényeg a lényeg, szombaton nagy családi összeröffenés volt nálunk, lévén megünnepeltük engem, a diplomámat, a szüli- és névnapomat előre, meg az unokatóm névnapját utólag, meg a szülinapját előre, és még hozzáünnepeltük a nagynéném névnapját is. És a klasszikus meghívottakon kívül ez alkalommal még egy extra család is volt: az unokatestvéremék, Ágiék, akit ezer éve nem láttam (ez legalább 10 évet jelent, akkor is a nagypapám temetésén láttuk egymást), és azóta fogorvos lett, férjhezment, és van egy kisbabája. Nálam egy évvel idősebb. És számomra folyamatosan problémát okozott az, hogy elhiggyem, az a kis gyerek tényleg az övé (most fél éves kb.). Egyébként érdekes, hogy ő is alig változott, mióta utoljára találkoztunk, a hangja nagyon jellegzetes, és egy gyerek szülése után is állati-extra gizda. Úgyhogy (bár én sokkal kevésbé vagyok gizda, mint családunk nagy része ilyen korában volt), de azért reménykedem, hogy belőlem se lesz hájtömeg, ha szülök egyszer egy gyereket. Persze egyébként a bébi örömére előkerültek a gyerekszüléses históriák, én meg szépen rosszul lettem. Azon túl, hogy állatira bele tudom élni magam ezekbe a történetekbe, Ági még egy kis orvosi szaktudással is megspékelte a mondanivajóját, és ezek közben meg azon járt az agyam, hogy nálunk a családban mindenki nagyon megszenved az első szülésével. Igaz, aztán általában mindenkinek lett második, harmadik gyereke.... Szóval talán lehet, hogy az ember tényleg egy idő után elfelejti ezeket a dolgokat....
Áginak egyébként a férje is fogorvos, és a balaton mellett dolgoznak, és alapvetően azt hiszem, hogy jó, hogy újra "család" lettünk velük. Persze ez Ágin is múlott, ami miatt le a kalappal előtte, ugyanis az ő apja volt az, akinek sikerült mindenkivel annyira összerúgni a port, hogy szinte senki sem állt vele szóba, és ez sajnos még csak rosszabb lett a nagypapa halála után, amikor is P. gyakorlatilag a saját testvéreit forgatta ki az örökségből, a hőn szeretett (egyébként egyre normálisabban viselkedő) nagymamámmal egyetemben... Ági viszont most, hogy ide költöztek viszonylag közel, felvette a kapcsolatot Zs. nagynénémmel, és aztán velünk is. Érdekes az is, hogy mindig szegény Zs. a villámhárító, ő az, aki nagyon nagy türelemmel meg alázattal próbálja a családot összetartani, meg a vitákal elsimogatni (különösen a nagymamával kapcsolatos dolgokat), persze nem nagy sikerrel, meg a saját lelki békéje kárára. Idén viszont már ő is bekeményített, és pl. karácsonykor nem volt hajlandó a 3 gyerekével + férjével a szokásos karácsonyi köröket megtenni (nagyszülők meglátogatása dec. 24-29 között az ország másik végében, aztán vissza, szilveszter, és irány a suli ismét), hanem azt mondta, hogy aki őket látni akarja, az ugyan üljön fel a vonatra, és menjen el hozzájuk, lassan 40 éves lesz, a legidősebb gyereke 12 éves, majdnem 20 éve házas, de még nem volt olyan karácsonya, amikor békében-nyugalomban lehettek volna, folyamatosan ment az ingázás az ország két csücske között.
No, ez csak kis kitérő volt, a lényeg, hogy szombaton ismét örültem a "kis" családomnak, illetve tulajdonképpen az egyre népesebb családomnak. És megállapítottam, hogy már kétszeres unoka-nagynéni vagyok. Aki tudja, hogy ennek mi is pontosan a neve, az kap egy pirospontot.

Sikerült :)

Ugyan a kedves szurkolótábor szerint ez egy percig sem volt kérdés, de ma reggel sikeresen megvédtem a diplomámat és leállamvizsgáztam :)))
A siker egészen pontosan azt jelenti, hogy a mai 9 fős csoportban én értem el a legjobb eredményt - igaz, én értem rá legjobban felkészülni, meg szerintem az elején talán kicsit könnyebben osztogatták az 5ösöket, mint a vége felé. Lényeg a lényeg viszont, hogy mindenkinek sikerült, és mindenki nagyon feldobódva jött ki, és a diploma jegye (amit beleírnak majd a kis bizonyítványba), az mindenkinek négyes lett, nekem is. Úgyhogy nem voltunk azért annyira eminens tanulók :)

Egyébként az egész vizsga nagyon érdekes volt. Én voltam az első, úgyhogy hajnali 7:15-kor léptem át az egyetem kapuját, akkor még átöltöztem, szüttyögtem, és végül 7:30-kor bemehettem. A tételt úgy kaptam meg, hogy a teljes tétellista volt lemásolva, és be volt karikázva rajta annak a tételnek a címe, amiből feleltem. Hát, arról volt szó, hogy olyan tétel lesz, ami valamennyire kapcsolódik a diploma témájához, de nálam köze sem volt hozzá. Mindegy, szerencsére ment a tétel, meg abszolút lehetett volna puskázni, de én még így sem mertem (a másik meg az, hogy tényleg tudtam a tételt, meg így jobb érzés, hogy saját kútfőből volt meg az a felelet). A vizsgabizottságban 3-an voltak, abból egy ürge volt ismerős, aki anno statisztikát tartott, a másik kettő nem is tanított minket. Azt én dönthettem el, hogy először védeni szeretnék-e, vagy inkább a tételt mondom, én a tétellel kezdtem, jól is ment, bár kiderült, hogy volt egy tévedés a kidolgozott tételben, de mindegy, végül többé-kevésbé kivágtam magam, meg mondtam példákat is, szóval örültek. A védés meg abból állt, hogy elkezdtem mondani, hogy miről van szó, a három ürgének meg nem nagyon volt hozzáfűznivalója, egy kérdést tettek fel (vajon a csr az építőiparban csak magyarországon nem kap nagy szerepet, vagy sehol sem), és az is inkább csak egyszerű érdeklődés volt, semmint a szakmai felkészültségem feszegetése....
Aztán valahogy az egész aznapi csapat összeverődött, bevártuk egymást és reggeltől az eredményhirdetésig (11óra) dumáltunk, és mivel a nagy sikerre enni is kellett, elmentünk a menzára, megkajáltunk, majd beültünk a büfébe, és délután négyig járattuk a szánkat. Aztán mindenki (a lenyomott 1-2-3 kávé ellenére) olyan álmos lett, hogy hazamentünk aludni. De olyan rossz volt belegondolni, hogy kész, vége, már ilyen közegben nem sokat fogunk egymással találkozni.... Azért remélem, hogy mivel kicsi a csoport, meg tényleg nagyon jól összerázódtunk a végére, talán sikerül tartani egymással a kapcsolatot, vagy legalább néha összefutni pár emberrel és megvitatni az élet nagy dolgait....

És: megkaptam az ajándékot. Hát, azt tudom csak mondani, hogy váó-váó, én nem is gondoltam volna, hogy ilyen izék léteznek egyáltalán :)
Szóval amit kaptam, az ez:Ez pedig egy médialejátszó izé, amivel lehet zenét lejátszani, meg rádiót hallgatni meg videókat és mindenféle dokumentumokat nézegetni, és ami a legjobb, olyanokat lehet vele csinálni, hogy fogom, hozzácsatlakoztatom a fényképezőgépemet, vagy egy usb-sticket, és arról is leszedi az adatokat. (igaz, egyelőre az én fénykézőmmel még nem megy a dolog, de lehet, hogy sikerül megoldani - ha nem, akkor nagyon haragudni fogok a fujira, bár azt már most is teszem....).
Most már lassan 4 órája játszom a kis izével, és meg vagyok döbbenve, és marha izgalmas, és nagyon jó, és váááááóóóóóó :)

most meg megpróbálok elvonulni aludni, mert a 2,5 + 1 óra alvás, ami tegnap óta bennem van, egy kicsit azért kevéske....

tanulás

szenvedek, mint a kutya. nincs kedvem tanulni, és a gond az, hogy most már muszáj lenne, kétnapos késésben vagyok a tervezett menetrendhez képest, és azért az államvizsgán elhasalni igen nagy égés lenne.
A helyzet konkrétan az, hogy túlságosan izgatott vagyok (ezt egyszerűen nem tudom kevésbé fellengzősen megfogalmazni, olyan, mint amikor az ember non-stop egy régóta áhított randit vár) ahhoz, hogy tanuljak, de a nem-tanulás miatt már túlságosan morgolódik a lelkiismeretem ahhoz, hogy nyugodtan tudjak bármit is csinálni.

Két dolog miatt bírom még csak-csak rávenni magam a tanulásra:
az egyik a fent már említett égés-faktor, a másik meg a lenti postban szereplő titokzatos meglepetés....
na, hajrá :)))