Family reunion

Igen, a fenti is klasszikusan egy olyan kifejezés, ami sokkal, de sokkal jobban hangzik angolul, mint magyarul. Család-újraegyesítés lenne talán?
Mindegy, lényeg a lényeg, szombaton nagy családi összeröffenés volt nálunk, lévén megünnepeltük engem, a diplomámat, a szüli- és névnapomat előre, meg az unokatóm névnapját utólag, meg a szülinapját előre, és még hozzáünnepeltük a nagynéném névnapját is. És a klasszikus meghívottakon kívül ez alkalommal még egy extra család is volt: az unokatestvéremék, Ágiék, akit ezer éve nem láttam (ez legalább 10 évet jelent, akkor is a nagypapám temetésén láttuk egymást), és azóta fogorvos lett, férjhezment, és van egy kisbabája. Nálam egy évvel idősebb. És számomra folyamatosan problémát okozott az, hogy elhiggyem, az a kis gyerek tényleg az övé (most fél éves kb.). Egyébként érdekes, hogy ő is alig változott, mióta utoljára találkoztunk, a hangja nagyon jellegzetes, és egy gyerek szülése után is állati-extra gizda. Úgyhogy (bár én sokkal kevésbé vagyok gizda, mint családunk nagy része ilyen korában volt), de azért reménykedem, hogy belőlem se lesz hájtömeg, ha szülök egyszer egy gyereket. Persze egyébként a bébi örömére előkerültek a gyerekszüléses históriák, én meg szépen rosszul lettem. Azon túl, hogy állatira bele tudom élni magam ezekbe a történetekbe, Ági még egy kis orvosi szaktudással is megspékelte a mondanivajóját, és ezek közben meg azon járt az agyam, hogy nálunk a családban mindenki nagyon megszenved az első szülésével. Igaz, aztán általában mindenkinek lett második, harmadik gyereke.... Szóval talán lehet, hogy az ember tényleg egy idő után elfelejti ezeket a dolgokat....
Áginak egyébként a férje is fogorvos, és a balaton mellett dolgoznak, és alapvetően azt hiszem, hogy jó, hogy újra "család" lettünk velük. Persze ez Ágin is múlott, ami miatt le a kalappal előtte, ugyanis az ő apja volt az, akinek sikerült mindenkivel annyira összerúgni a port, hogy szinte senki sem állt vele szóba, és ez sajnos még csak rosszabb lett a nagypapa halála után, amikor is P. gyakorlatilag a saját testvéreit forgatta ki az örökségből, a hőn szeretett (egyébként egyre normálisabban viselkedő) nagymamámmal egyetemben... Ági viszont most, hogy ide költöztek viszonylag közel, felvette a kapcsolatot Zs. nagynénémmel, és aztán velünk is. Érdekes az is, hogy mindig szegény Zs. a villámhárító, ő az, aki nagyon nagy türelemmel meg alázattal próbálja a családot összetartani, meg a vitákal elsimogatni (különösen a nagymamával kapcsolatos dolgokat), persze nem nagy sikerrel, meg a saját lelki békéje kárára. Idén viszont már ő is bekeményített, és pl. karácsonykor nem volt hajlandó a 3 gyerekével + férjével a szokásos karácsonyi köröket megtenni (nagyszülők meglátogatása dec. 24-29 között az ország másik végében, aztán vissza, szilveszter, és irány a suli ismét), hanem azt mondta, hogy aki őket látni akarja, az ugyan üljön fel a vonatra, és menjen el hozzájuk, lassan 40 éves lesz, a legidősebb gyereke 12 éves, majdnem 20 éve házas, de még nem volt olyan karácsonya, amikor békében-nyugalomban lehettek volna, folyamatosan ment az ingázás az ország két csücske között.
No, ez csak kis kitérő volt, a lényeg, hogy szombaton ismét örültem a "kis" családomnak, illetve tulajdonképpen az egyre népesebb családomnak. És megállapítottam, hogy már kétszeres unoka-nagynéni vagyok. Aki tudja, hogy ennek mi is pontosan a neve, az kap egy pirospontot.

Sikerült :)

Ugyan a kedves szurkolótábor szerint ez egy percig sem volt kérdés, de ma reggel sikeresen megvédtem a diplomámat és leállamvizsgáztam :)))
A siker egészen pontosan azt jelenti, hogy a mai 9 fős csoportban én értem el a legjobb eredményt - igaz, én értem rá legjobban felkészülni, meg szerintem az elején talán kicsit könnyebben osztogatták az 5ösöket, mint a vége felé. Lényeg a lényeg viszont, hogy mindenkinek sikerült, és mindenki nagyon feldobódva jött ki, és a diploma jegye (amit beleírnak majd a kis bizonyítványba), az mindenkinek négyes lett, nekem is. Úgyhogy nem voltunk azért annyira eminens tanulók :)

Egyébként az egész vizsga nagyon érdekes volt. Én voltam az első, úgyhogy hajnali 7:15-kor léptem át az egyetem kapuját, akkor még átöltöztem, szüttyögtem, és végül 7:30-kor bemehettem. A tételt úgy kaptam meg, hogy a teljes tétellista volt lemásolva, és be volt karikázva rajta annak a tételnek a címe, amiből feleltem. Hát, arról volt szó, hogy olyan tétel lesz, ami valamennyire kapcsolódik a diploma témájához, de nálam köze sem volt hozzá. Mindegy, szerencsére ment a tétel, meg abszolút lehetett volna puskázni, de én még így sem mertem (a másik meg az, hogy tényleg tudtam a tételt, meg így jobb érzés, hogy saját kútfőből volt meg az a felelet). A vizsgabizottságban 3-an voltak, abból egy ürge volt ismerős, aki anno statisztikát tartott, a másik kettő nem is tanított minket. Azt én dönthettem el, hogy először védeni szeretnék-e, vagy inkább a tételt mondom, én a tétellel kezdtem, jól is ment, bár kiderült, hogy volt egy tévedés a kidolgozott tételben, de mindegy, végül többé-kevésbé kivágtam magam, meg mondtam példákat is, szóval örültek. A védés meg abból állt, hogy elkezdtem mondani, hogy miről van szó, a három ürgének meg nem nagyon volt hozzáfűznivalója, egy kérdést tettek fel (vajon a csr az építőiparban csak magyarországon nem kap nagy szerepet, vagy sehol sem), és az is inkább csak egyszerű érdeklődés volt, semmint a szakmai felkészültségem feszegetése....
Aztán valahogy az egész aznapi csapat összeverődött, bevártuk egymást és reggeltől az eredményhirdetésig (11óra) dumáltunk, és mivel a nagy sikerre enni is kellett, elmentünk a menzára, megkajáltunk, majd beültünk a büfébe, és délután négyig járattuk a szánkat. Aztán mindenki (a lenyomott 1-2-3 kávé ellenére) olyan álmos lett, hogy hazamentünk aludni. De olyan rossz volt belegondolni, hogy kész, vége, már ilyen közegben nem sokat fogunk egymással találkozni.... Azért remélem, hogy mivel kicsi a csoport, meg tényleg nagyon jól összerázódtunk a végére, talán sikerül tartani egymással a kapcsolatot, vagy legalább néha összefutni pár emberrel és megvitatni az élet nagy dolgait....

És: megkaptam az ajándékot. Hát, azt tudom csak mondani, hogy váó-váó, én nem is gondoltam volna, hogy ilyen izék léteznek egyáltalán :)
Szóval amit kaptam, az ez:Ez pedig egy médialejátszó izé, amivel lehet zenét lejátszani, meg rádiót hallgatni meg videókat és mindenféle dokumentumokat nézegetni, és ami a legjobb, olyanokat lehet vele csinálni, hogy fogom, hozzácsatlakoztatom a fényképezőgépemet, vagy egy usb-sticket, és arról is leszedi az adatokat. (igaz, egyelőre az én fénykézőmmel még nem megy a dolog, de lehet, hogy sikerül megoldani - ha nem, akkor nagyon haragudni fogok a fujira, bár azt már most is teszem....).
Most már lassan 4 órája játszom a kis izével, és meg vagyok döbbenve, és marha izgalmas, és nagyon jó, és váááááóóóóóó :)

most meg megpróbálok elvonulni aludni, mert a 2,5 + 1 óra alvás, ami tegnap óta bennem van, egy kicsit azért kevéske....

tanulás

szenvedek, mint a kutya. nincs kedvem tanulni, és a gond az, hogy most már muszáj lenne, kétnapos késésben vagyok a tervezett menetrendhez képest, és azért az államvizsgán elhasalni igen nagy égés lenne.
A helyzet konkrétan az, hogy túlságosan izgatott vagyok (ezt egyszerűen nem tudom kevésbé fellengzősen megfogalmazni, olyan, mint amikor az ember non-stop egy régóta áhított randit vár) ahhoz, hogy tanuljak, de a nem-tanulás miatt már túlságosan morgolódik a lelkiismeretem ahhoz, hogy nyugodtan tudjak bármit is csinálni.

Két dolog miatt bírom még csak-csak rávenni magam a tanulásra:
az egyik a fent már említett égés-faktor, a másik meg a lenti postban szereplő titokzatos meglepetés....
na, hajrá :)))

meglepetés

Nagyon szeretem a meglepetéseket. Jó, azt lehet, hogy nem szeretném, ha egy születésnapom alkalmából egy félpucér csippendél fogadna otthon.... de egyébként a "normális" meglepetések jöhetnek.
Most pedig majd lesz egy meglepetésem, ugyanis ugye a lediplomázásom alkalmából fogok kapni ajándékokat. És eddig egyetlen ajándékot tettem közhírré, egy szép montblanc töltőtollra fáj a fogam régóta. JJ viszont elkezdett szervezkedni ezerrel, hogy tőle úgy kapjam meg az ajándékot, hogy ő nincs itt. A bátyámmal a hétvégén telefonálgattak egy csomót, de nem tudom, hogy mi is lesz az ajándék, de azt tudom, hogy valószínűleg vajszínű lesz, mert ezt kérdezgette, hogy mit szeretek jobban, a feketét, vagy a vajszínűt. Persze nem tudtam megmondani, mert ez attól is függ, hogy mi az a valami, amit kapok. Két tippem van egyelőre, de ezeket még nem merem megmondani. Most tehát már csak azért is érdemes tanulni, hogy megkapjam a diplomázós ajándékomat. És utána még a kis családomnak is előadom a vágyaimat (lévén hogy nem iszunk előre a medve bőrére, meg ugye általában az ajándékot a diplomaosztón szokta az ember megkapni, csak én arról a külkeres diplomaosztóhoz hasonlóan, most is lemaradok, viszont nagyon jól előre meg szeretném kapni őket, mert csomó minden van, amire odaát majd szükségem lesz...).

Hurrá

Megcsináltam a tesztet. Nem vagyok terhes. Egyébként sokáig paráztam azon, hogy megcsináljam-e, vagy homokbadugott fejjel várjam ki a végét. Megdöbbentő, hogy milyen bénító tud lenni az, amikor az ember meg akar tudni valamit, de annyira fél a negatív (jelen esetben a pozitív...) végeredménytől, hogy csak halogatja, halogatja.

De túl vagyok rajta, megnyugodtam, és most már nagyon oda fogok figyelni. Még egy ok, hogy ne nagyon akarjak odakint bárki ágyába beugrani. Ez a tablettamentes védekezés nem nekem való....

Visszaszámolás

JJ a hétvégén elreppent Vietnámba (és ez nagyjából mára kezd bennem tudatosulni. Ráadásul elég okos volt ahhoz, hogy minden e-mail címét átirányította, az egyik az apjához megy, a céges meg a kollégájához... szóval e-mailben nem tudok vele értekezni, sms-ben meg csak igen szűkszavúan. szóval majdnem olyan, mintha szakítottunk volna. és még milyen lesz, mikor én megyek el....). Ez egyben azt is jelenti, hogy elkezdődött a visszaszámolás az én reppenésemig. Ennek örömére megy a hasam, mint mindig, amikor hirtelen beparázok (pl. vizsgák előtt, interjúk előtt, oltások előtt, stb.).

Fura belegondolni, hogy összesen már csak egy hónap és két hét, és már itt sem vagyok.

Abba pedig még furcsább belegondolni, hogy egy hét és egy nap múlva államvizsga, és én még egy kukkot sem tanultam. Úgyhogy most megyek is. Igaz, "csak" 17 tételt kell benyalni, és azok is megvannak kidolgozva, de azt persze most sem fogom/akarom megállni, hogy a tételeknek egyesével utána ne nézzek, nehogy bármi is kimaradjon. Szóval lesz még itt bőven mit tanulni. Meg ugye a szakdogámat is át kell olvasnom még egyszer, és már van két kérdés a külső bírálótól is (aki egyébként csillagos hatost adott a szakdogámra), és azokra is kellene alkotni valami nagyszerű választ, hátha tényleg felteszik ezeket a kérdéseket az államvizsgán....

Jaj, nekem már olyan elegem van a tanulásból...

nagy dolgok

Tegnap nagy mozi-maraton volt a csajokkal, Judy, még egyszer köszi :)

És most először éreztem azt, hogy tényleg milyen jó időben és jó helyen élünk, még annak ellenére is, hogy emelkedik a gázár, meg hasonlók.
Azt hiszem, hogy életemben először gondoltam bele abba a tegnapi szabadság, szerelem vetítése és egy rakat ma elolvasott háborús (irak) cikk kapcsán, hogy milyen jó, hogy nem kell attól félnem, hogy lelőnek az utcán, hogy a családomból akárkit elvisznek és jól megkínoznak csak azért, mert valamit mondott, vagy hogy nem kell amiatt aggódnom, hogy általános élelmiszerhiány miatt nem lesz mit ennem....
És talán most először esett le az, hogy az 56-os forradalommal tényleg nem sokat értünk el, mert mégiscsak több mint 30 évre volt szükség ahhoz, hogy legyen tényleges szabadságunk - persze valószínűleg a folyamat még tovább késett volna, ha 56-ban sem csinálunk semmit, és sokkal rosszabb lett volna a 80-as években élni, ha nincsenek olyanok, akiknek annyira elege volt már a rendszerből, hogy még az sem volt nekik túl nagy áldozat, hogy lelőtték őket.
De tulajdonképpen mit gondoltak? Tényleg azt hihették, hogy néhány ezren szembeszállhatnak egy akkora hadsereggel, mint amit a szovjetunió fel tudott sorakoztatni ellenük? Vagy azt gondolták, hogy úgysem jönnek be ide?
Nem tudom, de nagyon-nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy nem kellett eddig megtudnom, és remélem, soha nem is kell, hogy milyen érzés háborúban élni.

Még bőszen zajlott a jugoszláv háború, amikor egyszer otthon mosogattam, aztán kinéztem az ablakon, és átfutott rajtam az a hihetetlen tehetetlenség érzés és zsigeri pánik, hogy mi van akkor, ha a jugoszlávok úgy döntenek, hogy nem elég nekik jugoszlávia, és átjönnek hozzánk is harcolni egy kicsit. Azon gondolkodtam, hogy hova menekülhetnénk, meg hogy mennyi élelmiszertartalékunk van, és hogy ebből mit is lehetne csinálni egy rejtekhelyen. És szinte láttam magam előtt, hogy egy bombázó repül az ablak felé, és kiereszti a bombáit....

igen, azt hiszem meg kell tanulnunk értékelni azt, hogy tényleg "ilyen nagy dolog a szabadság...."

első fecske

Az előbb jól értekeztünk Scullyval a szakítás-nem szakítás kérdéskörről.
A múltkor egy szakítástörténet csattanója az volt, hogy lelépett egy másik nő miatt (is), akkor azt gondoltam, hogy ez a legdurvább, és hogy milyen jól hagyta magát elcsábítani a srác (persze lány is lehetett volna, de jelen esetben nem az - igaz, a pénteki szakítástörténetben meg a csaj lépett le a pasija mellől, mert tetszik neki egy másik, bár ott állítólag még nem történt semmi, mert az "új" csávó is momentán valakivel elméletileg együtt van....).
Most viszont kezdem átértékelni a helyzetet.
Van egy csaj, akit jj ezer éve ismer, a kezdet kezdetén a csajnak (hívjuk V-nek) is volt pasija. Aztán pasival végetért a mese (hozzá kell tenni, pasival jj soha nem találkozott). V rendszeresen könyveket hoz jj-nek, mert valami kiadónál dolgozik. Egyébként neki köszönhetem, hogy jj már olvasott pl. Márait (és még tetszett is neki). Néha összefutottak ilyen-olyan bulikban itt, amiket én menetrendszerűen kihagytam. De a csaj tud róla, hogy vagyok.
Ezek után tavaly december végén volt egy rendezvény bécsben, amolyan dj-lineup, vagyis egy rakat dj játszott (a Konzerthausban, ami majdnem olyan, mintha nálunk az operában lett volna, különösen, hogy a konzerthaus szebb, mint a bécsi opera, mert azt "véletlenül" lebombázták a világháboróban). Nekem eleve nagyon nem állt össze a kép a konzerthaus + a buli között, meg gyanítottam, hogy én oda kicsit klausztrofóbiás lennék, úgyhogy nem mentem. Mondanom sem kell, hogy V ment. És annak ellenére, hogy egy csomó osztrák ismerőse van, nem átallott alig átlátszó módon megkérdezni jj-t, hogy nem "alhatna"-e nála. JJ meg közölte, hogy sajnos nála nem fér el.... és egy haverjának az anyukájánál szállásolta el (a haver most éppen berlinben dolgozik). A jelek szerint még ez sem volt elég egyértelmű lepattintás a csajnak... Egyébként Vvel a bécsi koncert előtti héten találkoztam először a Bugge Wesseltoft koncerten (lásd itt). És akkor csak azt tudtam, hogy jj már megbeszélte vele, hogy nem nála fog lakni, meg azt láttam/éreztem, hogy nagyon nem csípett engem a csaj. (ez egyébként felmerült a szilveszteri veszekedésünk alkalmával is, mire jj közölte, hogy szerinte üédözési mániám van. akkor nem akartam mondani neki, mert nem voltam benne biztos, hogy rájött már, hogy szerintem tetszik a csajnak, és nyilvánvalóan ezért nem örült nekem, mert élőben szembesült a "nagy ellenséggel").
Közben volt még V szülinapi bulija is, amire megkérte jj-t, hogy djzzen, végül aztán egy számítógépes-cd-s mixelést vállalt be, de azt mondta, hogy elég béna volt a buli, és végül 2-kor lelépett (ami azt jelenti, hogy tényleg béna volt).
Ma viszont színházba megy jj, német nyelvű előadásra, amire szintén V szerezte a jegyeket, és véletlenül pont annyi szabad jegy volt, hogy V-nek + állítólag a családjának + jj-nek jutott, nekem már nem. És most bökte ki jj, hogy azt hiszi, hogy tetszik a csajnak, de hogy a csaj nagyon jó havernak, már ha nem kell vele nagyon sokáig összezárva lenni, de nőként totál nem jön be neki. Erre mondtam neki, hogy ez volt, amit a Bugge koncerten megéreztem - lehet a női megérzésekről sok mindent mondani, de általában azért elég jól működnek.
+ még a szülinapi bulin is volt egy csaj, aki rámozdult jj-re, de aztán állítólag beszélt V-vel, majd nagyon lelombozódva visszavonult. Már csak az a kérdés, hogy akkor V azt mondta-e a csajnak, hogy én vagyok, vagy azt, hogy ő volt ott hamarabb, és jj az ő prédája....

Mindenesetre gondolom most a csaj örül, hogy lelépek egy fél évre. Én meg csak bízni tudok benne, hogy jj nem hagyja magát megfűzni. Rádaádul azt sem tudom, hogy most mit is csinálhatnék. Egyelőre előadom, hogy teljesen nyeregben érzem magam, a többi meg a jövő zenéje.... Mindenesetre ezt annyira gerinctelennek tartom - a csaj tudja, hogy vagyok, és ennek ellenére minden erejét bevetve nyomul. A lelekiismerete nem mond neki semmit????